Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

Kedves Szülők, Gyülekezeti Tagok, Testvérek!

2006 Virágvasárnapján szólt először Isten igéje templomunkban, a Kozármislenyi Református Templomban. Azóta sok-sok család lelki otthona lett templomunk. Vannak olyanok, akik rendszeresen jelen vannak, olyanok is, akik elsodródtak, olyanok, akiknek idejük vagy más teendőjük miatt nem volt alkalmuk eljönni hozzánk. Azért írom ezeket a sorokat, mert szeretnélek meghívni virágvasárnapi istentiszteletre, ahol az igehirdetés után Isten áldását kérem gyermekeinkre. S persze kíváncsi is vagyok, hogy mekkorára nőttek gyermekeitek.
Hiszem azt, hogy az áldásban Isten titka van becsomagolva számunkra.
Szeretettel: Nagy Mariann lelkésznő

A Magyar Kultúra Napja

A jövendő magyarsága
1823. január 22-én Kölcsey kirekesztő csekei magányában megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, az emberibb élettől. Krisztusi korban van a költő, az emberélet útjának a felén: számot kell vetnie az elvégzett munkával, s komolyabb, férfiasabb próbák elé állítani a terveket.
A világtól elzárt Cseke ezen a téli éjszakán erre is alkalmas. Elcsendesült a ház, kívülről sem érkezik semmi lárma, álmos neszek halnak el a sötétben.
Hatalmas indulatok feszülnek Kölcseyben. A gondolkodás által körülhatároltan itt lélegzik most a haza. Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme, a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket szülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen mozdulatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését. Az Istenhez fordulás a gondolkodás megerősítését szolgálja, ezért is sorakoztat fel érveket a Teremtő esetleges kételkedésének eloszlatásához. Benne van ebben a gesztusban a középkori ember Istent kikerülni nem tudó félelme is: a nagy döntések az ő kezében vannak. De ez a félelem egyre inkább közeledik a formához, a tartalma pedig a nemzet egészéhez való fordulássá válik. Meditáció tárgya lehetne: az áldást kérés megszólító mondata után elsőként a jókedv hiányát panaszolja a költő. Csak a második a sorban a bőség kívánása. Vajon miért tolakodik az első helyre a jókedv, az öröm, a lelki béke és a kiegyensúlyozottság? Ilyen erősen jellemző mindezeknek a hiánya Kölcsey é
letében, társadalmi tapasztalataiban? S ennyire vágyna utána az anyagi bőség rovására is?
Azon gondolkodom, hogy mi teszi máig érvényesség a Himnuszt? Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi az a bőrön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcaiban egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartja magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét.
A Magyar Kultúra Napján (a Himnusz megszületésére emlékezve) országszerte előadások hangzottak el, kiállítások nyíltak, a hangversenytermek dobogóiról áradó zene hullámaiban fürdött a koncertlátogató.
Azon már régóta túlvagyunk, hogy a magyar kultúra részének tekintsük azokat a művészi teljesítményeket, értékeket is, amelyek a határainkon túl születtek, születnek. Az is igaz, hogy éppen most a nemzetiségi kisebbség sorsát élő magyarság nincs könnyű helyzetben. Létigazoló gesztusa gyakran és természetszerűleg a művészi alkotómunka felé fordul.
De az is igaz, hogy súlyos gazdasági, morális gondokkal küszködő hazánk, s benne létükért harcoló állampolgárai egyre kevesebb figyelmet fordítanak kulturális értékeinkre. A szellemi táplálék nagyon gyakran itt is a „túlélési” stratégia jegyeit hordozza. Mindig a mai napot, órát és pillanatot akarjuk megélni. Valami könnyűre és nyomot nem hagyóra vágyunk, misztikus és csodaváró vágyakat szövögetünk. Érzéki és buja szerelemről álmodozunk egy gazdag tengerparton, autóval száguldunk, tele vagyunk pénzzel, élvezzük az életet gondtalanul és gondolattalanul. Kapargatjuk a sorsjegyet, várunk a nagy nyereményre, pedig elég lenne megnézni a sorsjegy hátát, hogy reálisan értékelhessük az esélyeinket. De hátha éppen és, és éppen most?!
Nem szeretem a kitüntetett napokat. Sem az anyákét, sem a költészetét, sem a nőkét, sem a pedagógusokét, sem a kultúráét. Mielőtt bárki megvetne ezért, hadd tegyem hozzá: szeretem az anyákat és a költészetet, a nőket és a pedagógusokat, mindennapi közegem a kultúra. De a kiemelt ünneplés azt sugallja, hogy letudható a dolog egyetlen napon.
Az ünnepek utáni napok olyanok, mint az előttiek: szürkék, unalmasak. Ugyanazt a bóvlit kínálják a könyvespolcokon vagy a moziban, a rádióban és a televízióban. Miközben tele van a szívünk és a lelkünk félelemmel és szorongással, növekvő elégedetlenséggel, indulattal. Nem akarunk átélni tragikus sorsokat és élethelyzeteket, hanem csak borzongani akarunk. Hozzászoktatni magunkat a félelemhez. Nem akarunk derűsen, a bölcsesség fölényét is érezve, kacagni. Inkább vágyjuk a harsányabb, a durvább tréfákat.
Mégis. Kölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük.

Nagy István Attila

ESEMÉNYEK

Január 18. 10.00 óra Baba-mama klub
Január 18. 17.30 óra Biblia óra
Január 19. 18.00 óra Férfi biblia óra
JANUÁR 22. 10. ÓRA ISTENTISZTELET
Január 25. 10.00 óra Baba-mama klub
Január 25. 17.30 Biblia óra
Január 29. 14.00 óra - KONFI
JANUÁR 29. 17.00 ÓRA ISTENTISZTELET + SZERETETVENDÉGSÉG
Január 30. 17.00 óra Presbiteri gyűlés